Mennyi legyen a harc?

A második fontos, előre eldöntendő kérdés a harciasság szerepe.
Ez egy olyan pont, aminek mibenlétét érzi mindenki, aki valaha már játszott szerepjátékot - s aki ilyen, tudja azt is, mennyire súlyos ez a kérdés. Itt dől el, hogy mennyi intrika kap helyet a játékban, mennyire lesznek a felmerülő konfliktusok, problémák társadalmi" (hogyan mondod meg Gron apjának, hogy egyetlen fia odaveszett a csatában) avagy fizikai (hogyan küzdesz meg egy fél troll hadsereggel) jellegűek, netán a kettő köztiek (hogyan mondod meg Gron apjának, a troll hadsereg vezetőjének, hogy egyetlen fia odaveszett a csatában).
Mindenki tudja, ismeri saját beállítottságát, hogy mennyire kedveli a harcot, illetve mennyire nem, mindenesetre kell az előre tisztázott arány. Nincs unalmasabb, mint harcost játszani egy olyan partiban, amelyik állandó intrikában úszik egyik kereskedőháztól a másik királyi (stb.) udvarig, vagy éppen fordítva. Egy terveket szövögető politikust ott, ahol az ember feje ki sem látszik a kardpengék, állkapcsok és csápok véres masszájából. (Utóbbi típusú partik figyelmét szeretném felhívni arra, hogy ideje lenne körülnézni a való világban is - ennyi háború és szenvedés közepette nem biztos, hogy olyan nagy pozitívum beleélni magad egy elborult mészáros szerepébe. Talán át kéne gondolni, miért is akar a karaktered mindenkit megölni? Ez természetesen nem azt jelenti, hogy vágjuk ki a magyar népmesékből a sárkány vs. királyfi jeleneteket - a csatákat -, hanem azt, hogy kicsit súllyal gondoljuk át mit, miért és milyen jelszó, morál, etika stb. alatt teszünk.)

Szerepjáték és átélés

Az, hogy mennyit beszélnek a szereplők és mennyit a fegyverek, meghatározza az egész játék hangulatát (ám nem a szerepjáték minőségét!) és ezzel már a harmadik fontos lépésnél járunk. Régi közhely az, hogy minél több harc van egy játékban, annál rosszabb" az a játék már-már hagyománya van az ütőpartik leszólásának. Sajnos, nem teljesen alaptalanul. Ám emellett nem szabad elfelejteni, hogy nem harc-orientált csapatok is játszhatnak üresen és rosszul". Üres és rossz? Nos, ez a némileg elfogult megítélés erősen viszonylagos, ugyanis csak olyan embertől hangozhat el, aki egy felállított mérce alapján ítél meg egy játékot - akár kívülről, akár belülről. A mérce, a minőség iránti igény még nem biztos, hogy rossz, sőt! - de nem lehet alap arra, hogy bárki feltételezze egy másikról a mérce hiányát. Vannak emberek, akiknek a szerepjáték bizonyos mélységei már bántóak, fájóak, és bár tudja, hogy beleélése nem teljes, inkább játszik úgy, hogy szórakozzon, mintsem hogy mazochista módra kínozza önmagát (ezek a játékosok nem játszanak szívesen pl. Rém alaptémát avagy az ott felsorolt, hasonló kategóriájú játékokat).

Ha az ember Földhajnalt játszik, lehetőleg tegye úgy, hogy minél tovább élvezhesse e világ lenyűgöző egyediségét - ehhez pedig kell az is, hogy a partiban meglegyen az az összhang, ami lehetővé teszi a világra, az élményre összpontosítást (mindenkinek saját igénye szerinti mélységben), ahelyett, hogy a belső konfliktusokon őrlődnénk. Ezért kell, hogy azoknak az embereknek, akik leülnek együtt játszani, legyenek közös elképzelései a szerepjáték mélységéről is - hogy a játék ne csak annyi legyen, mintha otthon a számítógéppel lövöldözne valaki (vagy játszana pl. egy Day of the Tentacle-t), hanem némi közösségi, baráti érzés forrása is, ami nem szétzilál, hanem összehangol, segít megérteni a másikat - némi alkotóerővel átfűtve. A szerepjáték - bár (sajnos?) lehet belőle azt is csinálni - nem verseny. Hát ennyi lenne a három fő pont kifejtése. Hasznos lehet elolvasni minden (!!!) valaha megjelent olyan cikket, ami olyasmiről szól, hogy Hogyan játsszuk" ezt vagy azt a világot - mindegyikből sok tanulság vonható le, és bizonyos szinten a tanácsok más játékokra is átértelmezhetőek. Én itt, most, az Földhajnal hangulatához illően megpróbáltam elkerülni a közhelyszerűséget. Hogy mennyire sikerült, ti ítélitek meg. Remélem, sikerült pár érdekes gondolatot, ötletet felvetnem.

Jó játékot!

Napok óta zuhog az eső. Esik - sűrűn és súlyosan. A hűvös, már-már egyszerűen betegesen vizesnek tűnő levegőben úgy tűnik, mintha kifakulnának a színek, mintha elnyelné őket a sötétség fénytelen, szürke enyészete. A napfény alig több már, mint emlék - minden egyes vízcsepp napokkal, évekkel öregbíti a világot. A vészjóslóan csendes és mozdulatlan dzsungel göcsörtös, öreg fáiról csapzott indák vastag fonatai csüngenek az egyre ingoványosabb talajra. Az állatok mintha eltűntek volna - még a hüllők sem mozdulnak, pedig ez az ő idejük... de nem. Hallgatagon figyelnek a gyökerek között, a sárban és az ágakon.
Mintha csak sárkánytól félnének.