Anghali G'Hosteren: A Változó Város
Bevezető
Tarliman gyorsan halad déli és keleti irányban, talán túlságosan is gyorsan. Jobban örültem volna egy Kratas-i úti beszámolónak.
-Merrox
Hát lehet őt hibáztatni azért, mert elkerülte azt a szörnyű helyet? Ha én lettem volna a helyében, én is így döntöttem volna.
-Jerriv Forrim
Anghali G’hosteren Dinganni nyelven ’Széllel Mozgó Gyűlekezőhely’-et jelent. Ha nem akarod, hogy Dinganni társaid jókat derüljenek rajtad, az aposztrófnál tarts egy kis szünetet, és a G és H hangot határozottan külön ejtsd ki. A név első része pedig Ang-hali, és nem pedig An-ghali. Ha Anghaliként mondod, nem fognak megverni érte, de elkönyvelnek, mint kívülállót.
A város eredetéről
Még a nomádok is összegyűlnek bizonyos helyeken, hogy kereskedhessenek. Századokkal ezelőtt a délnyugati síkságok nomád törzsei egy békés megállapodás keretében alapítottak egy semleges kereskedelmi találkozópontot, ahol főleg lóvásárokat, és hasonló idényjellegű összejöveteleket tartottak. Minden érintett fél küldött Mynbruje kvesztorokat, hogy együttesen oldják meg a törzsek közötti problémákat, és segítsenek az ott letelepedő embereknek. Így született Anghali G’Hosteren.
Aztán persze jött a Csapás. A kereskedőváros lakói a törzseik kaerjeibe vonultak vissza. Megállapodások születtek, hogy a veszély elmúltával újrakezdik a kereskedelmet. Az ismét felszínre került törzsek hamar rájöttek, hogy a világ gyökeresen megváltozott. A kaerbejáratok hozzávetőleges helyéből kiszámították, hogy merre lehetett a kereskedőváros. A folyó, ami azelőtt a város mellett folyt, eltűnt. Viszont a várostól nem messze találtak egy kisebb tavat, amit egy föld alatti vízforrás táplált. Partjain Anghali G’Hosteren ismét virágzásnak indult.
A város helye
Anghali G’Hosteren Barsaive délnyugati síkságainak közepén fekszik. Ha Kratasból jössz, állítsd a szextánson a PHI pontot Throálra, és kövesd Floranuus-t napkelténél. A város hat és fél nap lovon, és tíz nap gyalog. Vivane-ből állítsd szembe az E pontot Throállal, és kövesd Mynbruje-t délben. Az utazás huszonkét napot fog igénybe venni gyalogosan, míg lovon mindössze két hetet.
A város alaprajza és megjelenése
Kratas felől érkezve, a várost először egy körülbelül egy kilométerre lévő magaslatról pillantod meg. Késő délután a napsugarak olvadt ezüstté varázsolják a tó felszínét. A vizet nyugat felől élénk színekben pompázó sátrak rongyos íve öleli kőrbe, néhány fa-, és kőépülettel a közepén, de elég messze ahhoz, hogy ne akadályozzák a vízhez való hozzáférést.
Namármost, amikor egy átlagos barsaive-i meghallja a “sátor” szót, egy kicsiny, vászonnal vagy irhával fedett kupolát képzel el, egy helyet, ahol négy törpe, esetleg három ember, vagy két troll tud aludni, és összecsomagolva elfér egy lovon. Valóban van néhány ilyen típusú sátor elszórva, de ezek elvesznek a ragyogóan kifestett, selyem- és gyapjúsátrak között, melyek az egyes törzseknek adnak otthont. Vándorlás alatt a törzsbeliek mindegyike magánál hord egy darab anyagot, néhány póznát és kötéldarabokat. A törzsi sátrak belseje sok-sok szobára van szétosztva, melyet póznák és kötelek bonyolult hálózata tart fenn. Míg a szobák falát borító szöveteken a törzs története van megfestve, meghímezve, addig a sátrat tartó póznákon keskeny szalagok és zászlók lengedeznek. Végignézni, ahogy egy ilyen sátrat felállítanak, olyan érzés, mintha pókok csapata egy irdatlan nagy hálót szőne. A várost uraló dombtetőről nézve egy sátor felállítása olyan, mintha egy virág nyílna ki, a sürgölődő apró alakok fél óra alatt segítenek egy újabb mesés virágot létrehozni a város sátor-mezején.
Ahogy más korábban említettem, vannak állandó épületek is. A baj csak az, hogy erdő nincs a közelben, úgyhogy a fa hatalmas utat kell, hogy megtegyen. Ezért az építkezés annyira drága, hogy nem nagyon éri meg.
A Mynbruje Csarnokához használt köveket egy közeli kőfejtőből lovakkal vontatták a városba. A Csarnokon kívül a három fogadónak, a fürdőháznak, és a Kereskedők Utcájának vannak állandó vagy mozdítható épületszerkezetei. Az olyan mesteremberek, mint a patkolókovácsok, fegyverkovácsok, és egyebek, akiknek nehezen mozdítható a berendezése, állandó épületeket emeltek. Hozzájuk hasonlóan az árusok, szabók, írnokok, és más szolgáltatásokat nyújtóknak is állandó helyet kaptak. Ezeket az épületeket, lakóhelyeket a sátrak közötti – az építés idejekor éppen szabad – területre szorították be, így elhelyezkedésük nem követ szervezett tervet. Az épületek egy része ráadásul csak félig állandó, sokuk fából készült, így könnyedén áthelyezhetőek, ha szükséges.
A város mérete és alaprajza az évszakoktól függően változik, főleg a lovak és más hátasok tenyésztése miatt. Amikor a frissen elválasztott csikók készen állnak az eladásra, a város szinte hullámzik a létrehozott karámoktól, árverési gyűrűktől, és a hatalmas lóvásártól. Muzsikusok, előadók járják az utcákat, és a kocsmák minden órában tömve vannak. Holtszezonban, amikor a törzsek javarészt a síkságokat járják odakint, a néhány magányos épület a hatalmas, üres terület közepén pihen, utazókra várva, akik kitöltik ürességüket.
A főszezonok alatt az utcák ragyogó színekben pompáznak. A nomád törzsek a legjobb munkáikkal nyűgözik le vevőiket, versenytársaikat, és barátaikat. Azok a perzselők, akik zsoldosként, vagy más becsületes munkával keresik kenyerüket, szívesen látott vendégek, amíg elfogadják és betartják a város törvényeit. Egységjeleik és zászlóik még változatosabbá teszik a helyet. Minden kereskedőbódé, minden lacikonyhás verseng a járókelők figyelméért. Hímzett és festett szövetek, élénk színekkel befont kötelek, apró zászlócskák lógnak mindenhol. A nyers falapok, gerendák külsejét befestik, kifaragják, intarziázzák. Semmi sem marad díszítés nélkül. A Throál konzervatívabb területeiről érkezett utazók számára mindez talán túlságosan is sok lehet. A Vorstból származó őröm csak megrázta a fejét, és legszívesebben elhagyta volna a várost, mondván az egész város nem törődik a túléléssel. Mindazonáltal a t’skrangek és szélszerzetek bizonyára otthon éreznék magukat.
Szállás
A legtöbb érkező ember magával hozza szállását, törzsi vagy egyéni sátrak formájában. Azok, akik ilyesmi nélkül érkeznek, vagy jobban szeretnek valami szilárdabb szerkezetben megszállni, több lehetőség közül is választhatnak.
Először is: egyetlen Dinganni sem fog visszautasítani egy becsületes utazót. Amíg betartod a szokásaikat, mindig lesz számodra egy hálópokróc, némi élelem, és hely a tűz körül. Az udvarias utazó természetesen legkésőbb a nap folyamán kerít a vendéglátónak valami ajándékot. Ha túl korán adja oda, azzal megsértheti a gazdát, mert azt hiszi, fizetséget ajánlanak fel neki egy ősi hagyomány betartásáért, úgyhogy figyelmesen kell megválasztani az időpontot. A vacsora, és a tűz körül elmondott első néhány történet után a legmegfelelőbb az idő. Hasznos tárgyak, érdekes történettel a legmegbecsültebbek, de egy flaska pálinka vagy bor is szívesen látott.
Más törzsek is szívesen látják az utazókat, de általában több bonyolult rítushoz, és összetett magatartási kódexhez ragaszkodnak.
Sok kocsma, számtalan szobákkal elérhető, és három fogadó is található Mynbruje Csarnoka mellett. A kereskedő szezon alatt sátorszállókat is felállítanak a vállalkozó kedvű Névadók, különszobákat, ételt-italt, szórakozást felajánlva, de nincs ajtó a sátrakon, így zárni sem lehet őket. Még ha a tulajdonos olyan becsületes is, mint egy újszülött, akkor sincs garancia a többi vendégre, vagy az utcákat elárasztó tömegre. Én magam a Dingannik Biyazi klánjánál szálltam meg, s megbíztam becsületességükben és őreikben.
Sebkha Fogadója
Mynbruje Csarnokához legközelebb található, és a három fogadó közül a legrégibb, a város újraalapítása után két évvel jött létre. Sebkha Nairn egy eredetileg Travarból származó vállalkozó kedvű törpe, akinek a fülébe jutott a szóbeszéd egy új kereskedelmi pontról, és úgy döntött, szerencsét próbál. Felpakolta mindenét a szekereire, építési anyagokat, szerszámokat, és féltucat bérelt munkást, majd útnak indult. Meg is érkezett nem sokkal Mynbruje Csarnokának befejezése után. Hat hónappal később – éppen vásáridény idején – meg is nyílt a fogadója, aminek azóta is óriási a forgalma. Megkérdeztem Sebkhát, nem hiányzik-e neki Travar. Bólintott, és a jóféle barna sört emlegette fel, amit itt szinte lehetetlen beszerezni itt a síkságon. De – ahogy mondta, összedörzsölvén ujjait, és felragyogott a szeme – szerencsére megengedheti magának, hogy hozasson Travarból, vagy akár messzebbről, ráadásul egy throáli sörfőző is úton van. “Figyeld meg” mondta, “Jövőre az első síksági törpe sörfőzde fogja a legjobb sört termelni a hegységen kívül.”
A kőalapokon nyugvó, fából épült fogadó címere ugyanolyan fantáziátlan, mint a neve, egy habzó korsó egymást keresztező kulcsok felett. Szerencsére a konyhát egy leleményes törpe nő viszi, Sebkha unokatestvére, egy bizonyos Bria. Bria bizonyíthatóan elbeszélgetett választott hivatásáról az itt megszálló utazókkal, hisz konyháját nem csupán törpe étkek jellemzik, hanem ork, ember, elf, de még szélszerzet gasztronómiai hagyományok is.
Valamennyi saját receptjéhez felhasználja tudását, bátran keverve az ork tábortűz grillező technikáját elf fűszerekkel, az elképesztően ízletes eredmény elérése érdekében.
Specialitása, a tradicionális veroniki általa módosított változata egy igazán csodálatos étel. A tésztát különleges kolbásszal tölti meg, zsályával és fahéjjal fűszerezve, amit a szokáshoz híven alaposan átsütnek. A sült gombócokat világos, krémes szósszal önti fel, ami Dinganni eredetű, de szélszerzet eredetű fűszerkeverékkel – orry, gyömbér és hamat keveréke –fűszerezett. Bria adagjai még a nagyétkűek számára is nagyok. Az árak néhány réztől (kecskesajt és kenyér) 10 ezüstig változnak (háromfogásos étkezés, amibe a ház specialitása is bennefoglaltatik).
Sebkha fogadója egy céhes fogadó. Ez azt jelenti, hogy bizonyos szolgáltatások is elérhetők, a szokásos árakon. Az épület túloldalán, az istálló mellett található egy fürdőház is. Egyébiránt azt hallottam, hogy az ablakok nem záródnak megfelelően, így könnyű bejutást engednek a tolvajoknak. Ha Sebkha nem tesz megfelelő lépéseket az értéktárgyak és ami azt illeti, a ruházat megvédésére, míg vendégei fürödnek, hamar búcsút inthet a céhjelzésének.
A Tollaskígyó
A város nyugati pereménél található Tollaskígyó valószínűleg a legszigorúbban vezetett fogadó Anghaliban. Hattri Aldathshemme, a szélszerzet tulajdonosnő olyan goromba és rideg, amilyet csak a katonaságon kívül találni lehet. Annak az orknak vagy trollnak, aki a “goromba” és “szélszerzet” szavakat együtt használva viccesnek találja, annak tudnia kell, hogy – a szóbeszéd szerint – Hattri a Throáli Felderítőknél szolgált a Thérai Háború alatt. Volt egységtársai is be-betérnek néha, hogy lépést tartsanak az eseményekkel. Azt is tudni kell róla, hogy legalább fél tucat – különböző fajú – barátja van, akik rögtön a segítségére sietnek baj esetén. Persze Hattrinak ritkán van oka hívni őket, mert a nap legnagyobb részében cinikus szemmel figyeli a fogadót és az ivót, és akkor csap le, amikor még kicsi a baj. Ennek eredménye egy csendes hely, ahol ebédelni, sörözni lehet, és akár még a feljegyzéseidet is nyugodtan elrendezheted. Több élvezetes estét töltöttem a Tollaskígyó közös helységében ezen feljegyzést írva, viszonylag zavartalanul. Egyszer akadt egy tag, aki szerencsejáték adósságot próbált behajtani a fogadó egyik vendégén. Mikor azon volt, hogy előhúzza tőrét, hangsúlyozva követelését, Hattri egyik segédje hátba vágta egy élesre fent buzogánnyal, majd a magatehetetlen testet kihajították az ajtón. A hét hátralévő felében nem történt hasonló incidens.
Az étkezések itt bőségesek, bár némileg egyhangúak. Azaz alapos gyanúm támadt, hogy a szakács szintén Hattri régi bajtársai közé tartozik. Az a tapasztalatom, hogy bár a katonai konyhák kapják a legjobb hozzávalókat, a legfrissebb húst, a legízletesebb fűszereket, az eredmény mégis leginkább a sótlan zabkására hasonlít leginkább. A Tollaskígyóban is hasonló jelenséget figyelhettem meg. Az étel itt nem annyira ízetlen, de leginkább a változatosság hiányzik. Az árak mindazonáltal igen ésszerűek. Egy szűkös költségvetés figyelemre méltó toleranciát mutat a díjak felé.
A szobák praktikusak, dísztelenek, de makulátlanul tiszták. A zárak nemcsak erősek, de élek a gyanúval, hogy mágikusan is meg vannak erősítve. A szobaárak kicsit alacsonyabbak a céhes áraknál, de magasabbak, mint egy átlagos szálló esetében. A rendelkezésre álló szolgáltatások közé tartozik a szolgáló, a mosoda, és a fegyver- ill. páncéljavítás. Lehet magán étkező részt kérni, de ez nincs reklámozva. A fürdőből hiányoltam a meleg vizet és a kiszolgáló személyzetet.
Mindent összevetve a Tollaskígyó nem üti meg egy céhfogadó szintjét, de nagyon ügyelnek a vendégek értékeire és biztonságára, és jó szolgáltatást nyújtanak a pénzért.
A Három Róka
Egy viszonylag friss jövevény a városban, J’hork Kötélnemző alapította a fogadót öt esztendeje. J’hork egy hatalmas troll, korábban Égi Rabló, s azt állítja, hogy megcsömörlött a hegyektől és az állandó portyáktól. Azt mondta nekem, hogy le szeretne letelepedni, és élete hátralevő részét azzal tölteni, hogy a kiterjedt, lapos síkságot nézi, és semmi olyat nem akar tenni, ami kimerítőbb, mint könyvelni, kimérni a sör, és megakadályozni az alkalmi kocsmaverekedéseket. A fogadóban aránylag kevesen vannak, köszönhetően annak, hogy a legtöbb embert eléggé megfélemlíti J’hork és hatalmas – a pult mögötti falon tartott – kristálybárdja.
A háromszintes fogadó első emelete kőből, a maradék kettő fából épült. A felső ablakok a vasrácsok ellenére gyönyörű kilátást biztosítanak a tóra vagy a városra, attól függően, merre nyílnak. Az Igazság Csarnoka némileg távolabb van, de nem túl messze, és mindig van a közelben néhány kvesztor. Feltételezem, hogy egy volt Égi Rabló igen jól tudja, hogy kell az otthonának a védelméről gondoskodnia.
Míg az étel egyszerű, mondhatni jellegtelen, az adagok troll méretűek, és a minőség-ár arány is megfelelő. J’hork söre aszerint változik, hogy kivel sikerült legutóbb üzletet kötnie, de sohasem rossz. Azt mondta, hogy sosem fog olyat felszolgálni, amit ő maga ne inna meg. Kétségtelenül az Égi Rablóknak, vagy legalábbis neki, igen jó ízlése van, ha sörről van szó.
A szobaárak egy tisztes fogadóhoz mértek, de alacsonyabbak a céhszabványoknál. Fürdő nem tartozik a fogadóhoz. Mikor kérdeztem, a tóhoz küldtek és elmondták, merre szerezhetek be szappant és törülközőt.
Az a szóbeszéd járja, hogy J’hork ideérkezése előtt valami szörnyű dolog elől menekült, vagy egy bizonyos személyt keresett. Azt is beszélik, hogy a megfelelő embert keresi, akinek oda tudná adni a kristálybárdját, hogy befejezzen egy küldetést. Nem tudtam megitatni annyi sörrel, amitől megeredt volna a nyelve. Sőt, meg vagyok győződve róla, hogy nincs annyi sör, amennyi J’horkot elővigyázatlanná tudná tenni.
A lakosságról
A város lakói nem hívei a szerény megjelenésnek, amit a szállások változatossága is tükröz. Díszes láncokról, kézelőkről lehet felismerni az itt lakókat, amiket nyakban, bokán, csuklón, és derékon viselnek. Fület és más helyeket szúrnak át, hogy ékszereket viselhessenek mindenhol. Minden ujjhoz tartozik legalább egy gyűrű. A ruházat bonyolult mintákat követ, legyen az szőve, festve vagy hímezve. A bőrüket is festik, a tetoválást túl maradandónak, nehezen változtathatónak találják, de a klánjelek, a házassági szimbólumok és még néhány más szimbólum örökre szólnak. Minden kiegészítőt megmunkálnak, megvésnek. Mindez a pompa halálos kísértés a tolvajok számára. Azonban a hangsúly a “halálon” van. A város törvényeit a Dinganni Törvényekből származtatják, amely teljesen intoleráns a tolvajokkal szemben. Alant még írni fogok ezen törvényekkel kapcsolatban.
A népességet az emberek és törpék dominálják, némi ork perzselőkkel, letelepedett mesteremberekkel és kereskedőkkel fűszerezve. Szélszerzetek, trollok, elfek, és obszidiánemberek kevesen vannak, a t’skrangek pedig teljesen hiányoznak. A város túl messze van bármilyen folyótól, talán ez magyarázza a távollétüket.
Nem sokkal érkezésem után körbenéztem a városban, első benyomások után kutatva, amikor egy színesen öltözött idősebb ember nő vörös standjához vont. Felismertem, hogy jövendőmondó, s felkészültem, hogy néhány rézzel szegényebb, viszont néhány homályos utalással a jövőmről gazdagabb leszek.
Helyette ezt mondta: “Tudós vagy”, és cifra, piros-sárga csészékbe öntötte a behozott fekete teát. “A különlegességek és újdonságok úgy vonzanak, mint méhet a virágpor.” Felajánlott egy kis gyümölcskocsonyát, amit hálásan fogadtam el egy korty tea után. Egy egér félelem és az elsüllyedés veszélye nélkül sétálhatott volna át annak felszínén.
“Igen, ez vagyok én” – értettem egyet. “Mi mást tudsz még mondani?”
Félresöpört egy eltévedt ősz hajtincset ráncos arcáról az ékszerekkel díszített reumás kezével, s olyan pillantással nézett rám, ami bizonyára százakat vett rá, hogy az erszényükért nyúljanak abban a biztos tudatban, hogy ez a valaki mindent el tud mondani, mindent előre lát, minden veszélyre képes figyelmeztetni, és a legszerencsésebb jövőbe vezet. Nem mozdultam, de végigfutott a hideg a hátamon.
„A vörös zászló biztonságot hoz,” – mormolta, hangja mélyebb lett, durvább, talán visszhangzott is. „A sárga zászló fájdalmat hoz, de egyben tudást is. Nem most döntesz, csak miután eldobtad a köveket. Látni fogod az Arany Szigetet magát, és visszatérsz Throálba, mielőtt meghalsz. Vigyázz a sárkány szárnyaival, és vezessen sólyom szeme.”
Hátradőlt, kortyolta a teából, majd kezét a fületlen csésze köré kulcsolta melegségért, és megajándékozott egy majdnem fogatlan vigyorral. „És ha továbbmész ezen az utcán a legszélső sátorig, amin kék és sárga csíkok futnak, majd ott balra fordulsz, és meg sem állsz addig a standing, amin egy hal embléma van, akkor nagyszerű élményben lesz részed. Az unokatestvérem készíti a legjobb veronikit a síkságon.”
Erre mosolyognom kellett. Beszélt még röviden a város egyéb látványosságairól, majd megfizettem szolgálatait és továbbálltam. Ami a többi meglátásait illeti, nem tudok állást foglalni, de egy biztos, a felszolgált veroniki kiváló volt. És igaz ami igaz, próbálok nem ítélkezni a látottak alapján, hogy mindent igazságosan írhassak meg. És a Thérai Háborúban egy katapultos szakaszban szolgáltam. Elgondolkodtató, igen elgondolkodtató.
A város kormányzásáról
A szó legszorosabb értelmében véve a városnak nincs önkormányzata. Mivel nincs közösségi szolgáltatása – mint például útkarbantartás, utcai világítás és tűzvédelem –, ezért nem kell adót fizetni, nincs adminisztárciós hivatal, se bevétel. Ennek ellenére van egy embercsoport, akiket akár városi őrségnek is nevezhetünk. Ahogy már említettem, minden fél, aki aláírta az alapító szerződést, Mynbruje Kvesztorokat ad a város számára, hogy legalább minimális rendet tartsanak a városban.
A Kvesztorokat törzseik támogatják. Ajándékokat és felajánlásokat a Mynbruje Csarnoka elfogad, de beható vizsgálat alá veszik őket, nem befolyásolni kívánják-e velük a Kvesztorokat. Ha egy apró gyanú is felmerül, az ajándékot, ill. felajánlást ridegen visszautasítják.
A törvénykezésről
A város törvényei egyszerűek és lényegre törőek, akárcsak a Dinganni Kód, mely alapjaikat alkotja. A törvények lényegét a következő pár mondat híven tükrözi:
- A tolvajlást nem toleráljuk. Azon Névadó, melyet tolvajláson érünk, bíróság elé állíttatik. A tolvajlás adott ideig tartó közmunkán át kíűzetésig, szélsőséges esetben halállal büntetendő.
- Másik Névadó testi épségében kárt tenni tilos. Az utcákon tilos harcolni. Bárminemű bosszúsági fogadalom, lett légyen az akár vérbosszú, a város területén nem üldözhető. Névadó megölésének a büntetése vértartozástól halálig terjedhet.
- A víz az élet éltető eleme, ezért egyetlen Névadó se szándékosan, se szándéktalanul nem szennyezheti be a tavat. Ezenkívül a víz elérését semmi se akadályozhatja.
A kinevezett Mynbruje Kvesztorok járőröznek a városban. Bármelyik - a szerződést aláíró - törzs harcosait utasíthatják, ha szükség van rá, hogy letartóztassanak egy törvényszegőt, vagy végrehajtsanak egy büntetést, vagy csak mindennapi munkájuk elvégzésében segítsenek.
Gyakorlatilag a Kvesztorok szinte bármi apróságból nagy ügyet csinálnak. Ha az életemet én is csökönyös lókereskedők írányításával tölteném, valószinűleg én is kicsit morózus lennék.
-- MTekele Felhőfuttató/Felhőfutó
Csak azért, mert a város semleges terület és erősen felügyelt, ez nem jelenti azt, hogy nyugodt is. Mikor létrehozol egy kereskedő állomást és rivális törzseket hívsz rá meg, az intrika gyorsabban fog tenyészni, mint a lóböglyök. A város a kémek és információ kereskedők melegágya. Sokakat bérelnek fel titkos és rossz hírű tevékenységek érdekében, és ezekért sokat is fizetnek. Anghali viszonylag biztonságos helyszín, hogy az ember veszélyes emberekkel üssön nyélbe üzletet. Időnként halott Névadókat találnak - egy üzlet balul ütött ki -, de a Kvesztorok kitartóak, és többször ráakadnak a bűnösökre, mint futni hagyják őket. A legtöbb ilyen esetben a bűnös vagy bűnösök a várost tettük után lóhalálában elhagyták, így a Kvesztorok nem tudják bíróság elé állítani őket, de hiányuk egyfajta bizonyítékként szolgál bűnösségükre. Ha bármikor is visszatérnek, ki lesznek kérdezve. A Kvesztoroknak jó memóriájuk van.
A kereskedelemről
A kereskedelem főleg a lóvásárok hagyományaiból ered, amikor a fiatal csikókat eladni vitték. De nem csak lovakat adnak-vesznek. Mindenféle hátasnak használható állat megtalálható a vásárban, az öszvéreken át a tundra szörnyig, néha még griffek is. De a csere-bere nem korlátozódik a hátasállatokra.
A vándorló törzsek fémeszközökre, egyéb késztermékekre, a pusztán nem termelhető és nem is fellelhető finomságokra cserélik portékáikat. A gyapjút, vajat, sajtot, füstölt húsokat, birka- ill. kecske nyájaik egyéb termékeit, és kézműveseik áruit: ruhát, csont- és fafaragványt, strapabíró és színes ruházatot, hangszert, ékszert és még sok más mindent, amit itt túl hosszú lenne felsorolni. Ha csak tehetik, hasznos dolgokra cserélik termékeiket, de nem idegenkednek elfogadni a jóféle ezüstöket se.
Rajtuk kívül más kereskedők és kézművesek is lakoznak a város területén. Ahogy már említettem, azok a mesteremberek, kiknek mesterségbeli eszközei nem egykönnyen szállíthatók, boltokat állítottak fel a Kereskedők Utcájában. A levegő kalapácsok csengésével, fúrók zörgésével, csigák nyikorgásával és termékeiket a legjobbnak kikiálltó kereskedők hangjaival van tele. De nemcsak fémműveseket találunk az utcában, hanem tímárokat, bőrműveseket, írnokokat, ételkufárokat és másokat is. Az utazó bármit megtalálhat itt, amire szüksége van, feltéve, ha van elég pénze rá.
A lóvásárok alatt a város kereskedése kivirágzik, az okosak azonban két vásár közötti időszakban szerzik be szükségleteiket. Ezekben a csendes időszakokban a kereskedők inkább a vásárlók kielégítésére törekednek, mint haszonszerzésre. Jobban igyekeznek áruikat eladni, hogy túléljenek a következő vásárig. Ez nem azt jelenti, hogy könnyebb lenne kialkudni a tisztességes árakat, de mindenképp más, mikor a kereskedő szűkös időket él és több időt tudd fordítani vásárlóira, mielőtt a soron következővel foglalkozna.
Az árak valamivel alacsonyabbak, mint máshol, mert a város nem vet ki adókat. Néhány kereskedő viszont szabályos időközönként adományokat ad Mynbruje Csarnoka, más Szenvedélyek vagy célok számára, biztosítva jóakaratukat mecénásuk számára. Ha a bolt környékén egy-egy Szendevély képére esik tekintetünk, nagy valószínűséggel a kereskedő az átlagosnál magasabb árakkal dolgozik.
Északi lókarám
A Mynbruje Csarnokától északra levő küzdőtért muszáj megemlítenünk, ha másért nem is, minthogy ez a legöregebb és a legfelkapottabb a városban. Vásáridényen kívül is mozgalmas napokat él meg, mint a leghíresebb gyakorlóudvar. Annyira kedvelik, hogy tulajdonosának, Burthold Govint-nek - egy Vivane-be való törpe - a karám kapujára kell kifüggesztenie az ütemtervet, hogy mikor és ki használhatja.
Vásárkor a karám az idény legjobb lovait látja. Ételárusítók és egyéb kereskedők csoportosulnak a kapu környékén, és mindenki jól érzi magát.
Azt hiszem valami köze lehetett a karám örökléséhez és néhány Névadó ebből fakadó irigységéhez. Mikor valakinek jobban megy a sora, mint a környéken a többieknek, suttogni kezdenek az emberek. Ráadásul Burnhold nem segít a hírnevének azzal, hogy visszavonultan él és csak egy sereg asszisztensen keresztül jutva érhető el. Vannak pletykák arra vonatkozóan, hogy vagyonának magva honnét származik: egy kifosztott kaerből, ami talán még mindig lakott volt, vagy tiltott lóhús kereskedelemből, vagy más kellemetlen forrásból. Ezek egyike sem megalapozott, és csak azért említem meg itt, mivel annyira elterjedtek és csendesülni nem akarók.
Sikerült ellenőriznem egy különös esetet. A hónap első éjszakáján - amit a városban töltöttem - látták Burtholdot és két asszisztensét - félelmetes külsejű orkok, egykor perzselők, mint később megtudtam -, amint egy fiatal csikót vezettek a tó szélére az éj közepén. Felvonszolták a tiltakozó állatot egy sziklára - mely a nyugodt víztükör fölé nézett -, majd megriasztották, mire az leugrott a tóba. Egy pillanatra a felszínre úszott, aztán hirtelen eltűnt és többé nem bukkant fel. Nem adhatom meg ennek a barbár és értelmetlen cselekedet szemtanújának a nevét, de igazmondásában megbizonyosodhattam. Mivel a saját tulajdonodban lévő állat megölése nem bűn, ezért az eset kivizsgálására egyhamar nem fog sor kerülni.
Iskolák, Kollégium
Mindössze egy iskola található a városban, egy írás-olvasást oktató akadémia, amit Varzil Írnok vezet, boltjának hátsó felében. Throáli írást oktat a város gyerekeinek és bárkinek, aki megfizeti. Varzil boltja a Kereskedők Utcájának északkeleti végében van, írnokhoz mérve nagy létesítmény, még ha iskolát vezet, akkor is. Furcsának találtam, hogy egy ork perzselő is az óráit látogatja, méghozzá az éj közepén, de úgy gondoltam hallgatásommal segíthetem leginkább elő elmém és testem épségét, így nem kérdeztem rá kései óráira. Úgy látszik, az iskola akkor tart órát, amikor az ügyfél kívánja.
Tarliman általában ennél éleslátóbb. Vajon tényleg elkerülte a figyelmét, hogy ez a Varzil egyike azoknak az információ kereskedőknek, amikről korábban írt, vagy talán amiatt aggódott, hogy valaki tudomást szerez megfigyeléseiről?
-- Jerrik Tavry
Élelem és szórakoztatás
Két hétnyi szárított élelem és Vorst főztje után Anghali maga volt a kulináris élvezet. Be kell vallanom, hogy talán kicsit túlzásba is vittem a dolgot - az övemre egy újabb lyukat kellett fúrnom, hogy kényelmes legyen. Oly egyszerű önmagunk kényeztetése, mégis, ennyi sok jó étel szinte karnyújtásnyi távolságban...
Vorst főztje anélkül tölti meg a gyomrot, hogy lelassítaná a kart vagy megzavarná az elmét. Az étel táplálék, nem pedig szórakozás.
-- Hosten Shivak, Tarliman Joppos őre
Talán szükség van a helyi specialitások rövid áttekintésére mielőtt az azokat árusító létesítményekről beszélnék. Ahogy Barsaive többi területén, a kaerben töltött idő eredményeként - idegen népek és tradícióik hatása nélkül - a terület lakói egyedi konyhaművészetett alakítottak ki. Anghalinak megvan a maga stílusa és étkei, melyek nemcsak a területen vándorló törzsektől erednek, hanem ebben a kozmopolita környezetben azok hagyományainak érintkezéséből származó új ízek is.
A régióban használt fűszerek között a fokhagyma, a bors és az ecet dominál, a fogások legtöbbje pedig erősen fűszerezett. Egy ork keze nyomát gyanítom ebben, ők főznek hasonlóan. Másrészről a bors és az ecet jó természetes tartósítók, és elrejtik a már nem éppen friss ételek zamatát. Ez talán megmagyarázza előfordulásukat. Bármi is legyen az oka, a menün sok borsos húsételt és savanyúságot tartalmaz, néha csípős erőspaprikával tetézve.
A legismertebb étel természetesen a veroniki. Ezeket az apró gombócokat kirántják és a legkülönfélébb módokon szolgálják fel. Főételként hússal és/vagy zöldségekkel töltik meg, általában erőteljesen fűszerezve, ami mellé könnyű mártást szolgálnak fel tálaláskor, hogy a ropogós gombóckák ne ázzanak el. Desszértként tejföllel vagy mézes gyümölccsel töltik, édes fűszerekkel szórják meg. Az utazónak észben kell tartania, hogy a veroniki igen laktatós, és hogy amit rettentő kis adagnak ítélt meg, az a végén még kifoghat rajta.
Egy másik említésre méltó édesség a medivnyki, egy t’skrang fűszerekkel készült mézes sütemény. A kustiss erőteljessége ellensúlyozza a mézes búza émelyítő ízét. Aszalt gyümölcsöket is sütnek bele, ha épp van raktáron.
Nem csoda, ha lazítania kellett az övén. Már csak az olvasásától is hízok!
-- MTekele Felhőfutó
A nomád törzsek általában grillezik vagy sütik a húst a nyílt tűz felett, vagy ragunak/pörköltnek főzik meg. Azonban a városban más megközelítést tartanak előnyben. Ott a húst tojással zöldfűszeres bundában forgatják, majd átsütik. Bár az eredmény kissé zsíros, de élvezetes. Természetesen ez kicsit drágább, mint egy egyszerű ragu, és utóbbi szerény pénzű utazók számára is elérhető.
A zakushi egy olyan szó Anghaliban, aminek jelentését - “apró falatkák” - érdemes tudni. Nem ismerem a szó eredetét, de azok az utazók, akik komolyan keresik az étkezési élményeket, nem árt, ha megjegyzik. A zakushi ujjnyi alakú és nagyságú élelem, melyet az asztal közepén lévő tálban helyeznek el. Az étel ízesítése létesítményről létesítményre, napról napra más és más, sosem egyhangú. Édestől erősig, langyostól tűzforróig változik; rántják, sütik, hengerelik, töltik, grillezik, párolják vagy éppen nyersen tálalják. A forró ecetes répa ízűtől óvakodj. A zakushi-t ekkor apróra tört fehér, néhol lila darabkákkal töltik meg és valami pirossal megszórják. Két korsó törpe sör kellett ahhoz, hogy tompítsam szám lángolását.
A Kék Britan
A Kereskedők Utcájának keleti végén található, Mynbruje Csarnokához közel. Elsősorban elf ételeket és a helyi fogások elfesített változatát szolgálják fel. A tulajdonosa és főséfje, Zidran Kmed, az egyik legzordabb elf nő, akivel valaha is találkoztam. A bal arcán és kezein végigfutó hegek erősen emlékeztetnek arra az unokatesvéremre, aki egyszer belegabalyodott egy szederbokorba. Mereven visszautasítja, hogy a múltjáról beszéljen és ridegen visszautasítja az őt esetleg vonzónak találó Névadókat.
Szerencsére megsavanyodott hangulata nem terjed ki konyhaművészetére. Étterme a legjobb a városban, mind minőségben, mind előkészítésben. A város sok neves kereskedője és idősebb Kvesztorai rendszeresen itt étkeznek. Az árak magasak, de a tapasztalat és a társaság bőven kárpótol érte.
Egy figyelmeztetés, mondjuk: a Vérelfek jobban teszik, ha elkerülik ezt a helyet. Az utolsót, aki megpróbált asztalhoz ülni, Zidrian saját maga kergette ki az étteremből egy húsvágó bárdot lóbálva a kezében és trágárságokat kiabálva Speretielül. A jelen levő Kvesztorok arra intették őt, hogy bár attól vonja meg szolgáltatásait akitől akarja, de jobban örülnének neki, ha csak szavakkal nyilvánítaná ki véleményét és a húsvágó bárdot a konyhában hagyná.
A Hal jele
A létesítménynek valójában nincs hivatalos Neve, mert tulajdonosa, egy öreg hölgy, úgy tartja, hogy nevet adni egy ilyen üzletnek, csak balszerencsét vonhat maga után. A nomádok egy része úgy tartja, azzal, hogy nevet adnak egy kereskedelmi helynek, odakötik magukat hozzá, ami ellenkezik vándorlási szokásaikkal. Azonban valamiképp az embereknek mégiscsak azonosítaniuk kell az intézményt, ezért a tulajdonosnő - egy táblára - egy élethű, színes, a vízből kiugró halat faragtatott ki, amint éppen visszafordul a víz felé. A helyiek csak közvetetten hivatkoznak a létesítményre, tiszteletben tartva tulajdonosát, és csak úgy emlegetik a helyet, mint a hal jelű bódé.
Ahogy korábban már említettem, az itt felszolgált veroniki egyszerűen csodálatos. Könnyű, ropogós külsejű amit vagy csípős-fűszeres kolbásszal vagy pedig nagyon édes gyümölccsel töltenek meg. Ez a különlegesség igazán megéri a kis bolt felkutatásával járó vesződségeket. A boltocskából csak kevés látszódik az utcán. Belül mindössze hat asztal található, bezsúfolva a nyitott ajtó és a pénztár közé, ahol az öreganyó a tésztát szaggatja. A szomszédság nagy része itt ebédel, ilyenkor asztalt kapni lehetetlen, és a napi bevétel nagy részét is ők adják. Ebédidőben a pletykák megtöltik a kis helyiséget, mivel aki betér ilyenkor siet túladni információin abban a pár percben, míg leadja a rendelését és megkapja egy apró, pirított liszt-tálban az adagját.
A második nap, mikor ott jártam, az öregasszony (akinek nevét azóta se sikerült megtudnom) egy lángoló vonal közepén állt amikor beléptem. Vitapartnere egy obszidiánember volt, kinek kopott és viseltes mágustalárja vonta magára a figyelmemet. Inkább tűnt valamiféle tóban lakó szellemnek, és hogy lehetetlen volt eldönteni, hogy dühös-e vagy nem, zavart-e vagy pedig menni készül. Nem halottam eleget a szóváltásból ahhoz, hogy tudjam miről van szó, mivel a vita hirtelen az obszidiánemberek egyik nyelvváltozatára váltott, amint felfigyeltek rám. Ennek ellenére elkaptam a Horror és a mélység vagy fenék szót, amint a varázstudó a tó felé mutatott. De bárkit kérdeztem erről, nem úgy tűnt mintha tudnák, hogy miről beszélek, vagy csak nem voltak hajlandóak beszélni róla.
Tánc és zene
A zene fontos része a terület nomád törzsi életének. Énekelnek utazás közben, hogy gyorsabban múljon az idő és, hogy tanítsák gyermekeiket. Szavalnak, miközben csatába lovagolnak. Az esték az általuk készített zeneszerszámoktól hangosak, mint például dobok, fuvolák, húros hangszerek és házi találmányok.
Az utóbbiak között említésre méltó a kirila, egy hosszú, vékony cső, melynek egyik végén nád, a testén pedig lyukak találhatók. A nádat a szájukba véve és belefújva szólaltatják meg, hangokat előcsalogatva a nád vibrációjával, és a fuvolához hasonlóan játszanak a lyukakon. Hangzása meglepően lágy, mint egy vízimadár mély-torkú rikoltása. Egy ismert változata a kirillin, ami több kirila-síp csatlakoztatva egy bőrzsákhoz (általában báránybendőhöz), egy külön csővel, amivel a zsákba fújnak levegőt. A legtöbb síp egy meghatározott hangra van hangolva, nádjaikat pedig a zsákból pumpált levegő rezgeti meg. A zsák alján található egyke sípból csalogatják elő a dallamot. Hangzása idegenebb a kirilánál. A többi síp hátborzongató, kísérteties nyögését túlszárnyalja a vad, metsző, magasabb hangzású dallamsíp. Félek belegondolni, hogy egy trubadúr mit csinálhatna egy ilyen eszközzel egy csatában.
Anghaliban nincsenek koncerttermek, és csak kevés vendéglő rendelkezik színpaddal, vagy akár csak egy kandallóval is egy bárd számára, de valójában nincs is szükség rá. A város estjének kezdetét a rivalizáló klánok himnuszainak hangja jelzi, és ezek a gyors, magas, siránkozó táncdallamok visszhangot keltenek a sátrak között és a poros utcákon. A táncosok csuklóin, bokáin csilingelő csengők és csörgődobok, a kirillin metsző rikoltása, és a húros hangszerek gyors, kusza pengése egybeolvadva alkotja a vérpezsdítő főritmust. Ahogy egy farmer egyszer mondta nekem: miért vennél tehént, ha a tej ingyen van?
Kereskedelem, jó ételek, zene és rengeteg információforrás. Mi többet kívánhatna magának egy törpe utazó tudós? Nagyon is elképzelhető, hogy öregségemre itt telepedek le.
-- Tarliman Joppos
Tarliman Joppos beszámolójából
Servalen kb. 7500 Névadóval rendelkező, a Pyros-tó partján fekvő nyüzsgő, balhés város. Lakosságának meghatározása meglehetősen nehéz, mivel nem végeznek adógyűjtést és a Perzselők szabadon változtatják a csapataik számát a városban. Servalenben a legtöbb Névadó átutazó, ork Perzselők, folyami hajók szabadságon lévő legénysége, megbízásra váró zsoldosok, dzsungelbeli expedíciókra készülő felfedezők, valamint kereskedők Urupából és Ardathából vagy messzebbről, hogy a helyi kereskedőkkel üzleteljenek.
Servalen kezdetben egy falu volt, aminek kormányzata nem érezte meg azt a népszerűséget, amelyet földrajzi helyzetük adott, és gyorsan túlnőtte önmagát. Az, hogy a Pyros-tó partján áll, jelentősen megnövelte a kereskedelmi forgalmat a városban, de nem olyan erősen, mint a biztonságosabb régiókban. Mivel egy veszélyes dzsungel mellett van a város (ami sok helyen bele is lóg) azt hitték, hogy kevesen fognak idejönni.
Ehelyett nagyon sokat csábított ide a veszélyes kalózok, a mérgező állatok, a dzsungel bennszülöttjei, és a várostól délre lévő Mennydörgés-hegység lakói közül. Ámde nem azokat a fajtákat, akiket a falusiak szerettek volna. Néhány évvel a falu alapítása után a kocsmák és a katonai boltok száma meghaladta az őslakosok által törvényesnek vélt mennyiséget. A rossz hírű elemek itt is felülkerekedtek, bár a helyzet nem olyan rossz, mint Kratasban.
Ha Shantaya szextánsának közepét Throálra állítod, és az U pontot Parlainth-re, akkor nézz át a Dálet ponton és kövesd Thystonius-t éjfélkor, akkor megtalálod Servalent. Throáltól 10 napnyira van lóval, gyalog 16 nap.
A város vázlata
Servalen a Dokkra, a Piacra, a Hajófenékre és a Dombra tagolódik. A farmok a városon kívül helyezkednek el, és a határvonal bizonytalan.
Dokk
A Dokk tartalmazza a mólót és közvetlen környezetét. A kocsmák és az olcsó fogadók fölényes többségben vannak ebben a negyedben, ahogy a raktárak és a kereskedők irodaházai is, akik szintén a hajók forgalmából élnek. Ez egy veszélyes terület. Éjszaka az utazóknak nem árt legalább 5 fős csoportokban járni, a kezüket a fegyverükön tartani, és nem utolsósorban tisztában lenni azzal, hogy hol van Garlen legközelebbi kvesztora.
Kitavik Hechen, Békefenntartó. Egy karcsú, jóindulatú ember nő a negyvenes évei végén. Kitavik kiváló kardforgató, aki elérte a kilencedik kört. Partnere Lepörgő Lassiminde, egy mogorva és csendes természetű elf harcos, akivel már hét éve járőrözik Dokkban.
Kitavik sorsa, hogy megakadályozza a romlás terjedését, és ha az egyik foglyának a bíróhoz menet az útja hirtelen úgy ér véget, hogy lesétál egy móló végéről, nos, akkor eggyel kevesebb rabot kell a Halál tengeréhez juttatni. Az irgalom ismeretlen számára, a törvényt szigorúan és keményen betartatja.
Lassiminde, aki Mynbruje kvesztora, sokkal gyakrabban támogatja a döntéseit, mint vitatná azokat. Kettőjüket csak úgy emlegetik, mint a Jég és a Szikla. Jó páran próbálták már eltenni őket láb alól, de a vége mindig az lett, hogy a bérgyilkosokra fellógatva találtak rá, vagy a folyóból halászták ki hullájukat.
A Dokk törvénytisztelő polgárai természetesen jól kijönnek velük, és általában boldogok, ha meglátják őket.
Mostanában Kitavik örökbe fogadott egy gyereket, aki rablók ivadéka, és a fiút a saját tudományára neveli. Az a pletyka járja, hogy visszavonul a Békefenntartóktól amint készen áll az utánpótlása.
Piac
A Piac a Dokktól északra a város belseje felé nyúlik, ami boltokkal, bódékkal, szekerek, és árukkal teli kecskelábú asztalokkal és plédekkel van telezsúfolva. Itt adják el a folyókon hozott árukat, és itt kereskednek a termékekkel, amiket aztán máshova szállítanak.
A piaci forgatag és ricsaj szinte elviselhetetlen. Több száz ember hangja olvad egybe egyetlenegy fejfájást okozó zajjá, ahogy az áruikat kiáltozzák. Tímárok, hentesek, mészárszékek bűze; pékségek, helyi kifőzdék illata; a halak és gyümölcsök rothadó szaga; kovácsműhelyek, olvasztók füstje kavarog egyetlenegy orrfacsaró bűzzé válva.
Boltok vagy utak elhelyezkedését illetően nincs semmilyen rendszer. A forgalmasabb útvonalak gyakran változhatnak annak függvényében, hogy a mozgó árusok épp hol vertek sátrat aznap.
Litallo Mosvendar, fűszerkereskedő. A Piac jó hírű boltjainak egyikének tulajdonosa. Boltja kőből épült és mágikus védelemmel van ellátva a tolvajok ellen (és még egy hatalmas kutyával is, ami imádja a friss húst).
Nagy mennyiségű fűszerrel kereskedik, helyivel és importálttal ő látja el a város nagyobb konyháit és élelmiszer előkészítő üzemeit, mint a füstölőházak és a hentesek. A boltja látja el a gazdagabb ügyfeleket is, kis mennyiségben egzotikumokkal és a legfőbb árucikkekkel.
Litallo a Dombon lakik. Konzervatív módon öltözködik, az elf hagyományok szerint. Nyílt, őszinte a tekintete, bár egy kicsit megviselt.
A lánya, Salira, egy bimbózó előkelőség, aki hajlamos kerti partikat tartani a Mosvendar rezidencián. A meghívókat ezekre a partika szeszélyesen osztogatják. Néha, a pillanat hevében Salira meghív egy nem helybéli Trubadúrt, vagy más ígéretes szórakozásnak tűnő embert.
A szülei nagy fába vágták a fejszéjüket. Elnézik neki az erőszakos kitöréseit, és azt mondogatják maguknak, hogy bárcsak újra letelepedhetnének egy jobb helyen, közelebb Throálhoz, ahol a lányuk nem unatkozna ennyire, és megállapodna végre.
Mindezek ellenére Litallo kiegyensúlyozott maradt, és sikeresen vezeti az üzletet.
Mosta Verdeen, felbérelhető elementalista. Mosta egy nyílt, lelkes törpe nő, akinek szörnyű ízlése van az élethez. Ragyogó színekbe öltözik, és sok csillogó ékszert hord, hangosan kacag, és élvezi a munkáját. A boltja a Piacon tele van csecsebecsékkel, mágikus újdonságokkal, italokkal és egyszerű szeméttel, ami minden nála nagyobb lénynek megnehezíti a mozgást a boltban.
Mosta virágzó üzletet folytat hideg ládákkal, amikben elemi víz és levegő van, és lehűtenek bármit, amit beletesznek. Ezen kívül még sok varázslatot és mágikus fegyvert ad el zsoldosoknak és a Perzselőknek, és még háztartási kellékeket is árul a lakosságnak, mint például a tűzgyújtó.
Mosta Servalen aprócska varázsló közösségének a központi alakja, rendszeresen tart gyűléseket a házában a Dombon, ahol rengeteg étellel és itallal szolgál, és a vendégek az egész éjszakát pletykálással, mágikus technikák csereberélésével és úgy általában szórakozással töltik. Az utazó mágiahasználókat mindig meghívják, ha Mosta tud róla, hogy a városban vannak.
Hajófenék
A Hajófenék a Dokktól délre fekszik, és egy kicsit a szárazföld felé is benyúlik. Még több kocsma, fogadó, bordélyház, játékszalon, és mindenfajta egyéb szórakozás, amire egy szabadságon lévő kalóz vagy Perzselő csak vágyhat. Az illegális árukat a nyílt utcán árulják. A városnak ezen részén a fegyver, és a használatához szükséges tudás és bátorság kötelező. A város atyái örömmel látnák, ahogy ez a városrész porig ég, de félnek egy ilyen esemény esetleges utóhatásaitól.
Jacon Rosten, a Vigyorgó Koponya tulajdonosa. Közismertebb nevén a Háromujjú Rosten, Jacon a szabad zsoldosok egyik legnépszerűbb kocsmájának a tulajdonosa és csaposa. Minden bizonnyal ez a legalkalmasabb hely olyan zsoldos felbérlésére, aki nem tesz fel kellemetlen kérdéseket. Készülj fel arra, hogy fizetned kell pár kört, mivel a hagyomány azt diktálja, hogy a leendő megbízó fizeti a frissítőket a tárgyalás közben.
Háromujjú egy ember kardforgató, aki elvesztette a fegyverforgató kezének egy részét egy határ menti konfliktusban, amikor is egy théraival küzdött. A régi katonai egyenruháját hordja, és hangosan dicsekszik vele, hogy még mindig milyen jól áll neki, és igaza is van. Semmibe veszi a théraiakat, sokkal jobban, mint azt a barsaive-i közízlésben szokás, és örömmel segít minden olyan üggyel kapcsolatban, ami árt a Birodalomnak.
A Koponya egy tipikus hajófenéki kocsma, fa falakkal és szárított levelekből készült tetővel, teleszórva a régi hadjáratok trófeáival. Minden fajta erős ital kapható az átlagostól a rossz minőségűig. Beszélgetésekhez magánszobák bérelhetők, ami 4 ezüstbe kerül egy órára.
Pajzsevő Diktain , arénavezető a Három Nyílvesszőben.
Diktain egy masszív ork, aki visszavonult a Vörös Agyar törzsből. Ő vezeti az arénát, ami a Három Nyílvessző elsőszámú attrakciója. Ő szervezi a harcokat, összeegyezteti a bukmékerekkel, az állatok gondozóival és a rabok őreivel. Szükség esetén helyrerakja a balhézó arcokat az aréna környékén. A nevét egy baleset miatt kapta még harcos korából, amikor egy théraival harcolt; a kardjuk egymásba akadt, és bámulták egymást, pajzs feszült a pajzsnak, mindketten a megfelelő alkalomra vártak. Diktain kihajolt oldalra, és kiharapott egy darabot a thérai pajzsából. Ez a mozdulat egy törött agyarba került, de annyira meglepte ellenfelét, hogy egy pillanatra megfeledkezett a védekezésről. Még mindig megvan az ellenfele feje és pajzsa, mindkettőt kirakta az irodája falára. Az agyarát arannyal pótolta ki. Amikor nem dolgozik, általában az irodájában van, és a papírmunkát végzi, vagy elől van, és a többi Perzselővel iszik. Amit nem tud az állat- és rabszolga kereskedelemről az nagybetűkkel elférne egy szélszerzet lábujján, és még így is egy csomó hely maradna.
Rönkcipelő G’vork, a Hajófenéki Fogadósok Céhének intézője. Egy volt kristályrabló, aki nevét arról a szokásáról kapta, hogy mindig volt nála egy fa, amit dorongnak használt. G’vork a Hajófenék mocsár felőli végéért felelős. Feladata, hogy begyűjtse a Céh jutalékát a fogadókból és kocsmákból, biztosítsa, hogy a tulajdonosok a megfelelő terjesztőknél töltsék fel a készleteiket, és mindezek mellett még a területen járőrözik. Ha a Céh egy fogadója olyan problémába keveredik, amit a saját kidobói nem tudnak kezelni, akkor szólhatnak G’vorknak és tucatnyi beosztottjának. Így megelőzik, hogy a verekedések kárt okozzanak a kocsmákban, úgy, hogy kárt okoznak az ügyfelekben. G’vork személyesen ismeri az összes csapost, kocsmárost, sörárust, verőlegényt, hentesáru szállítófiút és fogadóst a körzetében. Látásból megismer minden rendszeres vásárlót és járókelőt, ahogy azt is, aki olyan balhét csinált, aminek neki kellett véget vetni. Nem nehéz észrevenni, mert mindig a kedvenc zöld egyenruhájában virít, amin ott van a Fogadósok Céhének az emblémája a kabátujjakon, és a mellkasának jobb oldalán, mint egy jelvény.
Domb
A Domb egy hosszú, keskeny földkiemelkedés, ami a Piac északi részétől a szárazföld felé nyúlik északra és nyugatra. A polgárok nagy részének, akik nem a Dokkban vagy a Hajófenékben dolgoznak, itt van az otthonuk, a füst, zaj és a bűz fölött. Van itt néhány elfogadható fogadó is, egy-kettőn ott van a Céh jele, habár az utazó jól tenné, ha ezeknek a jeleknek az eredetiségét megkérdőjelezné.
A Hajófenék mögött mocsár, dzsungel és a partvonal van. Nagyon kevés hely van itt a városnak a terjeszkedésre, ezért a Hajófenék a Piac felé kezdett el növekedni. A Piacon túl találhatóak a földek, és persze a Domb. A Domb lakói rettegve figyelik a Piac és a Hajófenék határát. Nem szeretik látni, ahogy a területük csökken, és a rothadás egyre közelebb jön.
A város megjelenéséről
Servalennek nincsenek tűz törvényei, legalábbis olyan nincs, amit betartatnak. Az épületeket abból tákolták össze, amit épp a kezük ügyébe akadt, általában fából. Sajnos a kő jobb választás lett volna szinte az egész városban, főleg a dzsungel közelsége miatt. A termeszek és a fafúró bogarak nagyon jó lakomának találják a várost, egy olyan fának, ami nem tiltakozik a jelenlétük ellen. A folyamatos nyirkosság pedig elősegíti a korhadást. A faszerkezetek folyamatosan küzdenek a szétmorzsolódás és az összeomlás ellen.
A Hajófenékben a kő használata nem kérdés. A talaj puha, a déli részen szinte mocsaras. A talaj megsüllyedése megakadályozza a nehezebb építőanyagok használatát. Míg a cserép vagy zsúptető a kedvelt a többi helyen, a Hajófenékben gyakran nagy zöld levelekkel fedik be a házak tetejét a dzsungelből, melyek közül némely akkora, mint egy troll pajzsa. Amíg még zöldek a levelek, addig tökéletes tetőt képeznek, mivel nem gyulladnak fel a véletlen szikráktól és az eső is lepereg róluk. Amikor kiszáradnak - bár ez sokáig tart a nedves klímában - a levelekből nem lesz más, mint ideális tűzifa az első adandó kis szikrának. Ahogy az eső lepereg a száraz levelekről, az olyan, mint amikor kavicsok ömlenek a fémre. Vihar esetén lehetetlen beszélgetni egy ilyen épületben.
A Dombon a Barsaive szerte elterjedt keretbe döngölt vályogból épített házakat alkalmazzák, a tetők pedig nádból, vagy cserépből készülnek, a tulajdonos gazdagságától függően. Nyilvánvalóan a házak nagy részét nádtető fedi, és nem cserép. A tűz itt nem olyan veszélyes, részben a jól képzett tűzoltók miatt, részben pedig azért, mert a házak egymástól viszonylag messze vannak.
A nagyobb épületek, mint például a gazdagabb polgárok házai, vagy a fogadók alsó szintje kőből készült, a többi része pedig fából és vályogból. A kreozotot, ami egy fekete, ragadós kátrány, a város déli részénél lévő mocsárból hozzák, és az épületek alapját kenik be vele, hogy elriasszák a rovarokat, általában egy lábnyira kenik be a föld fölött és alatt. Néhány építkezésnél a földet is leöntik kreozonnal, mielőtt elkezdenék az építkezést. Az ilyen házaknál sajátos olajos szag árad az egész szerkezetből.
A legtöbb épületnek nagy ablakai vannak fém ráccsal. Ennek a furcsa elrendezésnek az oka hamar nyilvánvalóvá válik, ha belegondolunk a környezetbe. A nagy ablak a jó szellőzéshez kell. A környéken járó tolvajok miatt pedig szükség van a rácsokra. A rés a rácsok között túl nagy ahhoz, hogy megakadályozza a kisebb lények és rovarok bejutását. Az épülettulajdonosok nagy része nem engedheti meg magának a finom dróthálót, amit a Dombon élő lakosok és a kereskedők használnak.
A lakosságról
Az eredeti lakosok emberek, elfek és szélszerzetek voltak. Elszórva akadt néhány törpe és más faj is köztük. Ahogy a falu elkezdett ismertté válni, a Perzselő törzsek, akik a Halál tengerénél és a déli hegyeknél töltött szolgálatukból tértek vissza, szállókat kezdtek felállítani a társaiknak. Ami azt jelentette, hogy az orkok ott maradtak, hogy irányítsák az ingatlanjaikat. A t’skrang-ek is egyre gyakoribbak lettek, ahogy a folyó menti kereskedelem beindult.
Ennek az irománynak az idejében a lakosság jelentős része emberekből és orkokból áll, néhány elfből, sok t’skrang-ből a Hajófenékben és Dokkban, és a többi faj néhány képviselőjéből. A maradék szélszerzet kalandozó és tolvaj klánokba tömörültek, és elvből nem nevelik a gyermekeiket a városban.
A lakosság két fő csoportra oszlik, a Dokkosokra és a Dombosokra. A Dokkosok azok, akik a Dokkban vagy a Hajófenékben dolgoznak, és azok, akik bár szeretnék látni, ahogy a vagyonuk gyarapodik, de nincs ínyükre megszabadulni a város kellemetlen elemeitől.
A Dombosokat azok alkotják, akik a Dombon élnek, és szeretnék látni, ahogy a Hajófenék porig ég és a város újra egy nyugodt földművelő közösség lesz. A két tábor rendszeresen összecsap, gyakran erőszakosan. Ha valaki nem oldja meg a helyzetet, a város hamarosan egy csatatérré változhat.
A kormányzatról
Servalen-t látszólag a kilenc vénből álló tanács irányítja, ahogy a kaert a Csapás idején, amiből a város kialakult. Amikor üresedés van, a véneket a tanács választja a város lakosai közül. A tanács hozza a törvényeket, állapítja meg az adókat, osztja szét a város jövedelmét, és általában figyeli a város életét. Van bíróság, a throáli törvényeken alapul, a tanácsnak felel, és hét bírója van a Domb és a Piac ügyeinek intézésére.
Valójában a tanács csak a Dombot irányítja és a kinti földeket, és van egy kis hatalma a Piac felett is. A tanács békefenntartói, akiknek az a feladatuk, hogy betartassák a törvényt, megfigyelőként és végrehajtóként is szolgálnak a bíróknak. Túlterheltek a Piaccal és a rendrakási kísérleteiktől a Dokkban, és normál esetben eszükbe sem jut bemerészkedni a Hajófenékbe. A Dombon mindenki úgy gondolja, hogy a legjobb, ha a Hajófenék belefullad a saját mocsarába. Egy kis szerencsével az egyik este egy felkelés törhet ki, és reggelre már csak hűlt helye lesz a Hajófenéknek. Ha egy hajófenéki patkány megöl egy másikat, hát akkor csak eggyel kevesebb patkány lesz.
Így, a törvény hatálya, a képviselői és végrehajtói erősen függenek attól, hogy a város mely részén járunk. A throáli törvény jól működik a Dombon, gyengén tartja markában a Piacot és a Dokkot, és nem létezik a Hajófenéken.
Az üzletről Servalenben
Habár a Piac nem rendelkezik a throáli bazárok nagy választékával, bőven akad kovácsáru, bőr, olcsó ékszer és egzotikus fűszerek. Szinte bármi, ami fémből készült beszerezhető itt, főleg az, ami egy háborúhoz kell. Az árak 10-30%-kal magasabbak, mint Throálban, leginkább a nagy út miatt, amit a vasáruknak meg kel tenni.
A t’skrang árukkal, mint a hal meg a fűszerek telítve van a piac. Az egzotikusabb fűszerek, amiket a dzsungelből hoznak szintén beszerezhetők. Néhánynak ezek közül rendkívül meglepő íze van. Az utazónak nem árt óvatosan bánnia a kis sárga paprikákkal, amik általában szárítottak, vagy savanyítottak, de alkalmanként frissek. Némelyikhez egy egész kancsó sör kell, hogy ne csípje tovább az ember száját. Másrészt van egy csípős gyökér, amit a földművesek ásnak ki a dzsungelben, és rendkívül ízletes tud lenni, ha megfelelően készítik elő és főtt vagy grillezett ételekhez adják.
A Hajófenékben sok dolgot árulnak, nagyja nem legális, vagy legalábbis csúnyán néznek miatta a throáli törvénykönyv ismerői. A mérgek, varázslatok és veszélyes drogok néhány kérdés után előkerülnek. Természetesen a vásárló vállal minden kockázatot, a birtoklásáért és minden egyéb kellemetlenségért, ami az üzletkötés közben felmerülhet. Arról is pletykálnak, hogy néhány rosszhírű háznak köze van a Thérával folytatott rabszolga kereskedelemhez; vagy ellátók, vagy vásárlók, vagy mindkettő.
A piac kora délután bezár. A klíma egyszerűen túl forró ahhoz, hogy bármit is csináljanak a napnak ezen a szakaszán. A helyiek általában a házaikban töltik ezt az időt, csendes elfoglaltsággal, kártyajátékokkal, a könyveléssel, vagy alvással. A piac nem sokkal vacsora előtt nyitja meg újra kapuit, és a legtöbb bolt nem zár be, csak egy órával azután, hogy a nap lement.
A meleg miatt az Elementalisták jól megélnek a hideg ládák és mágikus jegek készítéséből. Néhány kocsmában a sörös hordókat hideg ládákban tárolják. A hűtött italok rendkívül népszerűek, de sokba kerülnek, majdnem háromszor annyiba, mint normálisan.
A szállásokról
Az az utazó, aki nem törődik a biztonságával, vagy elég erős a karja, a társai és a hírneve, az olcsón találhat egy szobát vagy egy szalmazsákot a Dokkban. Az éjszaka közepe felé ez az ár élesen emelkedhet, ahogy a szállás árát újratárgyalják a tőreik segítségével. A Hajófenékben vannak fogadók, amik szobákat kínálnak, de tele vannak kártevőkkel és rablókkal. Pletykálnak a rabszolga kereskedőkről, és azokról az emberekről, akik felsétáltak a lépcsőn az ágyukba, és a hátsó ajtón jöttek ki eszméletlenül egyenesen a théraiak markába. A dombi fogadók a lehető legbiztonságosabbak. Ezek közül kettőt érdemes megemlíteni.
Az Ugató Ligana cégérén egy ragyogó, színes, két lábon álló gyík van, nyitott szájjal. A Céh jelét nemrég újították meg. Harl Jerren, az ember tulajdonos elég óvatos fajta, odafigyel arra, hogy kinek adja ki a szobáit, és a balhé első apró jelére hívja a Békefenntartókat. Az étel jó bár fantáziátlan, de megéri a pénzét. Az istállóját a tartomány egyik legnagyobb trollja őrzi, akit csak Szeletelőként emlegetnek, valószínűleg a szablya miatt, amit az oldalán hord – a penge van olyan hosszú, mint egy ember lába. Amikor ez az iromány készült, nem volt fürdője, mivel a vízvezeték, ami a vizet hozta a folyótól megsérült egy viharban. A zárak erősek, ahogy az ajtók is, az összes ablakon van rács, amiket könnyű kinyitni belülről, kívülről viszont már problémásabb. A sör épphogy elfogadható, mivel a folyóról hozzák, és hosszú utat tesz meg.
Kygren Fészke: A cégéren egy fészek van egy nagy, suta vízi madárral, ami bizonytalanul rátelepszik. Ez valahogy helytállónak tűnik, mivel a fogadó valahol a Domb homlokzatán épült teljes kilátással a Piacra. Az épületet nyilvánvalóan már sokszor kiegészítették - mindig más építő - és egyiknek sem volt sok köze Upandalhoz. A padló egy kicsit cseppformához hasonlóan görbe, néhány ajtó csak kívülről hasonlít az igazira, és az utazónak tudnia kell, hogy ne tegye a korsóját a kandallópárkányra, mert bármikor széteshet.
A tulajdonos egy nagy, vigyorgó madárijesztő, egy Velden Budgden nevű ember, aki jómaga is egy kicsit furcsának tűnik. Bár lelkes házigazda, és elég sokat tud mesélni az utazóknak a városról és a környékéről, az előadása során gyakran elkalandozik, és mindig elfelejti levonni a következtetést.
A felesége Lutha foglakozik a konyhával, a hatalmas csülkeit olyan büszkeséggel vonszolja a pulttól a sütőig, a hidegszobától a spejzig, mint egy teljes szélben vitorlázó gálya. Ő is egy vidám típus, mindig mosolyog, és ajánl valami frissen sült süteményt.
Velden fiai és lányai a közös szobában, a fürdőben, és az istállóban dolgoznak, és vagy nagyon sok van belőlük, vagy nagyon gyorsan mozognak.
Az étel kiváló, a sör iható, bár egy kicsit híg, és alkalmakkor még zenész is van a fogadóban. Az egész hely egy kicsit különösnek tűnik. Valószínűleg az építészeti stílus, Velden folyamatos fecsegése, feleségének állandó mosolya, és talán más miatt is. Bármi is legyen az, Veldennek meg kéne fontolnia, hogy kér egy Céh jelet, mert a fogadója érdemes rá.
A szórakozásról
A legnagyobb szórakozás a Dombon az, hogy amiatt aggódnak, hogy mikor nő meg akkorára a Hajófenék, hogy bekebelezze az egész várost. Van néhány Trubadúr a városban, azok, akik nem találtak semmi más megélhetést. Emiatt a színvonal általában elég alacsony.
A zene a Hajófenékben inkább a folyami nótákból és a durva katonadalokból áll, aminek a nagyja hódításról és szerelemről szól. Egy kicsit táncolni is szoktak. A rosszhírű házak közül a jobbak, ha lehet ilyet mondani, zenészeket hoznak más városokból, hogy a vendégek jobban ki tudjanak kapcsolódni és még többet költsenek; vagy ne vegyék észre a drogot az italukban, és a kezeket az erszényükben. Ez nem annyira jó, mivel elriasztja a vendégeket az igazi üzlettől, akár egy rosszhírű házban vagy egy kocsmában történik a dolog.
Servalennek egyébként nem kell nagyon aggódnia emiatt.
Az elsőszámú szórakozás a Hajófenékben a sörivó versenyek, utcai verekedések és fogadás ezekre, szerencsejáték, és az arénák. Ez utóbbi szokást valószínűleg Thérából hozták be, a másik nagy thérai importtal, a rabszolgák együtt. Így nélküle is jól meglehetne Barsaive. A gödröket a földbe ássák, gyakran a falakat fagerendákkal teszik magasabbá és meredekebbé. A nézők padjait pedig a gödör három falánál állítják fel. A gödörbe két ellenfelet tesznek. Thérában ezek mindig rabszolgák fegyverrel, de páncél nélkül. A harc halálig tart, és csak a túlélőt engedik kimászni a gödörből. Itt az ellenfelek lehetnek hadifoglyok, akikért nem fizetnek váltságdíjat (általában alacsony származású théraiak), bűnözők, vagy az egyik, vagy akár mindkettő egy állat. Egy népszerű párosítás a halálraítélt rab és a vérmajom. A fogadásokat a menetek előtt kötik, a téteket egészen addig lehet növelni, amíg nincs meg a győztes. Néha a győztest szabadon engedik, de ez ritka. Sokkal gyakoribb, hogy azok, akik elvesztették a pénzüket a fogadáson, visszaküldik a győztest harcolni, hátha meghal, vagy akik nyertek rajta, azok pedig újra nyerni szeretnének. Ha valaki tárgyat dob a gödörbe, ezzel próbálva megváltoztatni a harc kimenetelét, az általában verekedéshez vezet a nézők között, és néha még a dobálót is behajítják a gödörbe. Ez kétszer vagy háromszor történik meg egy éjszaka, a tömegtől függően, és attól, hogy mit fogyasztottak, mielőtt a gödörhöz jöttek volna. A bejáratnál sört és grillezett húsokat árulnak. A mosdatlan testek, izzadság, vér, poshadt sör, füst és halál szaga elegendő ahhoz, hogy még a legerősebb gyomor is felforduljon. Sajnos, a Békefenntartók nem bírják megakadályozni ezt a barbár szokást.
A Dokkban, majdnem minden kocsmában játszanak valamilyen játékot éjszakánként. Van néhány fülke a szerencsejátékosoknak is, de ezek nem túl ismertek. A Hajófenék hírneve kétségtelenül árnyékba borít bármit, amit a Dokk ajánlhat. A legtöbb pénz, amit szerencsejátékra költenek, a Hajófenékhez folyik be.
Színházak nincsenek Servalenben.
A természetes veszélyekről
Mivel a dzsungel nagyon közel van, elég sok kisméretű és nem túl kisméretű állat költözött be a városba. A leggyakoribbak ezek közül a nem-Névadó lakosok közül a szúnyogok. Ezek az apró rovarok vért esznek, túl kis mennyiséget szívnak ki ahhoz, hogy észre lehessen venni, de a csípés bepirosodik, bedagad, és förtelmesen viszket két-három napig. A szúnyogok felhőkben közlekednek több százan, és a városon élősködnek. Ha támadnak, az megkínozza a legtapasztaltabb utazót is. Valamilyen okból kifolyólag úgy tűnik, hogy nem bántják az orkokat. Talán a vérükben van valami, amit nem szeretnek, az oka ismeretlen. Sok ember szeretné megtudni. Két növény van, ami hasznosnak bizonyult ellenük, az egyiknek a leve visszataszítja a dögöket, a másiknak a leve pedig enyhíti a viszketést. A helyi gyógyszerészek/alkimisták árulják ezeket. Mindkét növény leve csípős és ragadós, egyesek szerint majdnem olyan rossz, mint a rovarok, amiket távol tartanak vele.
A városban apró narancssárga gyíkok is élősködnek, amiket a helyiek spoográknak hívnak. Az épphogy 8-10 centi hosszúra megnövő spoogra imádja a sót. Emiatt a mosatlan ruhák közé másznak, és izzadságfoltokat keresnek, csapatokba verődnek szárított hús után kutatva, és általában olyan helyeken vannak, ahol nem örülnek nekik. A harapásuk fel sem tűnik, még a legapróbb és leggyengébb Névadónak sem, ezért elég egyszerű bánni velük – csak odébb kell őket lökni. Elkapni őket viszont már más tészta. A spoográk úgy mozognak, mint a villám. Az idegesítő lények gyakran a leggyorsabb kezek elől is elmenekülnek. Az utazóknak nem árt rendesen kirázni a csizmájukat reggelente, mielőtt felveszik, és elzárni az élelmüket és egyéb törékeny felszerelésüket egy masszív fa- vagy fémládába.
A mérges kígyók alkalmanként kikúsznak a dzsungelből. Bármilyen árnyékos vagy hűvös, dohos helyet a dzsungel környékén óvatosan kell megközelíteni. Egy alvó hüllőt megzavarni veszélyes dolog. A nagyobb kígyók harapását általában lenmaglisztes borogatással lehet kezelni, de óvatosan kell bánni az apróbb, fényes kígyókkal, amiket kyrellnek hívnak. A harapásuk egy trollt is leterít három lélegzetvételnyi idő alatt. A kyrrelt jellegzetes, sárga és vörös sávokkal elválasztott fekete csíkjai könnyen felismerhetővé teszik.
A pókok mindennaposak Servalenben. A lakosok óvatos de barátságos kapcsolatot tartanak fenn velük. Míg néhányuk mérgező, és megsebezhet, vagy akár meg is ölhet egy Névadót, annyi más bosszantó rovart falnak fel, hogy inkább békén hagyják őket, hadd üldözzék a zsákmányaikat. A nem mérges pókok tojászacskóit megkeresik, és biztonságos helyre rakják a kocsmákban és boltokban, abban reménykedve, hogy a kikelő pókok majd ott maradnak, és segítenek megszabadulni a szúnyogoktól és a legyektől. Az utazónak nem árt odafigyelni, hogy viselkedik egy pókkal, és megkérdezni, mielőtt megölne egyet.
Az alábbi rövid összefoglalót még nagyon régen készítettem magamnak. Egyrészt van benne pár legenda és kalandmag, másrészt jó indulási pont akár karavános meséhez, akár kisebb intrikás kalandhoz is.
Chaozun Ház:
Öt leánytestvér a vezető, fegyverekre és páncélokra specializálódtak, Throál hadseregének is ők a főbb ellátói, de az ork perzselőket sem vetik meg. A mágikus fegyverek készítésében a Ház j'havimja bárki rendelkezésére állnak.
Garsun Ház:
A legnagyobb és leggazdagabb kereskedőház. A Csapás alatt íródótt egy híres ballada, ami a "Garsun kereskedőre várva" címet viseli. Egy gyermek álmairól szól, aki arra vár, hogy egy nap megérkezik a Garsun karaván, teli játékokkal, egzotikus ételekkel. Szinte minden piacon van lerakatuk, a vezető Lomron a Tipikus Kereskedő őstípust képviseli.
Ludi Ház:
Ők Chorrolis kedvencei, rengeteg kvesztoruk van, akik mindig ügyködnek valamin, sőt, a legenda szerint a Ház vérvonalában csörgedezik a Szenvedély vére is, merthogy egy Huari nemesasszony és Chorrolis.. fogalmazzunk úgy, hogy jól érezték magukat együtt.
A karakterek Vambannal találkozhatnak, ő az, aki a külső ügyeket intézi, a felmerülő kérdésekre, vagy problémákra ő ad választ.
Mikul Ház:
"Bizalom az Alapítványban"
Nagyon jó hírnevű Ház, a tagok hosszútávon gondolkoznak, ügyelnek a megbízhatóságra. A vezető egy Curticia nevű középkorú hölgy, aki személyes barátja III. Valurus királynak, bár ellenzi annak rabszolgaellenes nézetét. Hisz abban, hogy Throál és Théra békésen elfér egymás mellett. A pletykák szerint Garlthikkal, a Félszeművel, és a théraiakkal is van szerződésük.
Pa'vas Ház:
Tipikusan a Csapás alatt felkapaszkodott Ház, a vezető Osbaldo. Házasságok útján akarnak némi nemesi vérvonalat, címet szerezni.
Ueraven Ház:
Ők azok, akik kereskedelmi monopóliumot építettek ki Ioposban Uhl Denairastas segítségével. Ugyanolyan fontosnak tartják a politikát, mint az üzletet. A jelenlegi vezető Selenda szinten III. Valurus barátja.
Byril'ah Ház:
A legkisebb Házak egyike. Luxuscikkekre vannak specializálódva, faragásokra, festményekre, és egyéb egzotikus cikkekre. Minden háztag több művészeti ágon is fellelhető, sőt akad köztük filozófus, diplomata, politikus is. A Tanács Szerződésében is benne volt annak idején a kezük, most is sokat fordítanak erre a tervezetre. A vezető Beracia remek ékszerész és hasonlóan jó üzletasszony.
Elcomi Ház:
Ők szintén a Csapás alatt küzdötték fel magukat , nagyon jó stratégák és reformerek. A vezető Tholon.
Neumani Ház:
Ez a Ház igen gyakran használ fel adeptusokat, sokszor nevelnek ki adeptusnak egy egy potenciális tagot, szeretik a kalandokat. Ők azok, akik a frissen felfedezett falvakkal szerződéseket kötnek. Grindó a vezető, aki Kardmester adeptus, és hű marad a diszciplínájához akkor is, ha üzletről van szó. Ő is jóban van Valurus királyjal, de Neden herceget nem kedveli.
Sarafica Ház:
Zendes, egy titokzatos fiatal nő a vezető, aki egyesek szerint félénk, mások szerint vészjósló, de abban mindnyájan egyetértenek, hogy a legfiatalabb a throáli történelemben, aki Házat vezet.
Yilwaz Ház:
A vezetők Umo és Pepara (ikrek). Urupával és Vivane-nel is kereskednek (igen, a thérai Vivane-nel), bár nagyon ellenzik a rabszolgaságot. A karavánjaik mindig különösen jól fegyverzettek, páncélozottak.
Meg kell említenem a különféle okok miatt kitiltott Házakat is, mint például a Heowrat, Erud, Pay'ar, Endour, Turlough.
Illetve nem szabad elfelejtkezni a kereskedőtársaságokról sem, amiről egy másik cikk fog szólni.
Hagen Tamás írása Barsaive népességének eloszlásáról az Earthdawn alapkönyv, The Barsaive Gamemaster Book, An Explorer´s Guide to Barsaive, és a Denizens of Barsaive I-II. kiegészítők alapján. Sajnos nincs a felsorolásban a Serpent River és a Theran Empire kiegészítő, ezért a Kígyó-folyóra és a Vivane Provinciára vonatkozó számok pontatlanok, de a többi területre nagyon jól érzékelteti, hogy hol mennyien és milyen fajból laknak.
A Földhajnal Alapkönyv kezdetéig összeszedett időrend, több kiegészítőből összerakva. Ajánlott elolvasni, mert jól érzékelteti, hogy a kb. egy időben történő események hogyan követték egymást.
A Rúna magazinban 1994.-ben megjelent ajánló, kedvcsináló, ismertető cikk az Earthdawnról. Stílusában az írója túlságosan magából indult ki, és gyakran téves, megtévesztő dolgokat ír az Earthdawnról.