McKullah Chandler, humán Kardmester tollából:

Nem ez volt az első eset, hogy egy kis verekedés tört ki a bárban, de volt egy olyan érzésem, hogy a törpe, akit belekeveredett a csetepatéba, teljesen más volt, mint a többi részeg verekedő, akiket arrafelé látni szoktam. Rejtegetett valamit hideg szemei mélyén. Mégis, láttam rajta, hogy számított a harcra, mintha csak ez lett volna a cél aznap éjszaka. Na, nem mintha kereste volna a bajt. Semmi köze nem volt ahhoz, amivé a dolgok fajultak. Inkább olyan volt, mintha pontosan tudta volna, mi következik majd. Minthacsak a küzdelem valami megállíthatatlan rutin része lett volna.

Mégis, ami a legfélelmetesebb volt a tagbaszakadt törpében, az az érzelmek tökéletes hiánya. Egy csöpp gyűlölet, félelem, vagy akár csak harag sem ült ki az arcára egy pillanatra sem, pedig igencsak bőven záporoztak rá a sértések ellenfeleitől. Olyan volt, mintha az érzelmek átélésének képességét valami gigászi, ismeretlen erő tövestül kitépte volna elméjéből. Emlékszem a távoli tekintetére, mint álmodóé távoli tájakat láttán. Nem mintha nem tudta volna hol van. Pontosan figyelt mindenre maga körül. Mégis, úgy nézett az emberre, mintha szellem lenne, ki sötét sarkokból les ránk.

Egy másik furcsa törpe is volt ott, alig pár bárszéknyire tőlem. A ruhái miatt figyeltem fel rá. A Throáli Nagykönyvtár tagjainak viseletére ismertem benne. Emlékszem, hogy pásztázta a termet, mintha művész méregetné soronkövetkező festménye témáját. Testes sört, és gőzölgő pörköltet hoztak neki, de a sör felmelegedett, a hús pedig kihűlt, a törpe olyannyira elmélyedt könyvében. Vaskos kötet volt, és folyvást rótta bele kacskaringóit, hogy pennája már szinte füstölt. Egy törpéhez képest gyengének, és alultápláltnak tűnt a kis fickó, és könyve szemlátomást komoly terhet jelentett számára.

Hallard, a jóravaló, ám megviselt csapos, nem engedhette, hogy egy verekedés megint összetörje boltját, úgyhogy a többi vendég segítségével hamarosan kitette az utcára a bajkeverőket, inkább ott harcoljanak tovább. Illetvehát harcnak éppenséggel nem is nevezhetném ami ott folyt, s az összes többi italozó, ki látta az eseményeket itt egyetértene velem, az öklök, és izmok őrült csatája oly rövidre szabatott. A tagbaszakadt törpe röpke szívdobbanásnyi idő alatt súlytotta porba ellenfeleit. Két egészséges ember, és két vad ork egy szempillantás alatt maradt alul. Soha addig nem láttam, és soha azután nem fogok oly tudást, és kegyetlen vadságot egyetlen testbe oltva látni.

Az egész olyan emlékezetes volt, pedig egyetlen egy mozdulatra se emlékszek pontosabban. Még arra se igazán, hogy ki ütött meg kit, bár arra még tisztán emlékszem, hogy a törpe ösztönösen ledobta az ingét mikor végül felvette a kesztyűt. Mellkasát jól-rosszul beforrt sebek százai borították. Azt hiszem, azokra a sebekre sokkal jobban emlékszem, mint a harcra. Ami azt illeti, nem kevés erőfeszítésbe került elfeledni őket. A kínok, amiket a törpének kellett kiállnia hihetetlenek számomra. Vérzett a szívem érte. Egyszerűen muszáj volt többet megtudnom róla.

Azonban sajnos sosem volt alkalmam akár csak kezet fogni a törpével. Mihelyst legyőzte ellenfeleit, egy teljes arany koronát dobott Hallardnak, elnézést kért a felfordulásért, és már ott sem volt. Vékony fajtársa hamarosan követte, én pedig elvesztettem őket az utca forgatagában. Soha többé nem láttam egyiküket sem.

Vajon furcsa, hogy valaki jó szerencsét kíván egy másiknak, mégha idegenek is? Talán igen. Mindenesetre, jó szerencsét, s többet mint eddig volt, sebhelyes utazó!