A város alaprajza és megjelenése

Kratas felől érkezve, a várost először egy körülbelül egy kilométerre lévő magaslatról pillantod meg. Késő délután a napsugarak olvadt ezüstté varázsolják a tó felszínét. A vizet nyugat felől élénk színekben pompázó sátrak rongyos íve öleli kőrbe, néhány fa-, és kőépülettel a közepén, de elég messze ahhoz, hogy ne akadályozzák a vízhez való hozzáférést.

Namármost, amikor egy átlagos barsaive-i meghallja a “sátor” szót, egy kicsiny, vászonnal vagy irhával fedett kupolát képzel el, egy helyet, ahol négy törpe, esetleg három ember, vagy két troll tud aludni, és összecsomagolva elfér egy lovon. Valóban van néhány ilyen típusú sátor elszórva, de ezek elvesznek a ragyogóan kifestett, selyem- és gyapjúsátrak között, melyek az egyes törzseknek adnak otthont. Vándorlás alatt a törzsbeliek mindegyike magánál hord egy darab anyagot, néhány póznát és kötéldarabokat. A törzsi sátrak belseje sok-sok szobára van szétosztva, melyet póznák és kötelek bonyolult hálózata tart fenn. Míg a szobák falát borító szöveteken a törzs története van megfestve, meghímezve, addig a sátrat tartó póznákon keskeny szalagok és zászlók lengedeznek. Végignézni, ahogy egy ilyen sátrat felállítanak, olyan érzés, mintha pókok csapata egy irdatlan nagy hálót szőne. A várost uraló dombtetőről nézve egy sátor felállítása olyan, mintha egy virág nyílna ki, a sürgölődő apró alakok fél óra alatt segítenek egy újabb mesés virágot létrehozni a város sátor-mezején.

Ahogy más korábban említettem, vannak állandó épületek is. A baj csak az, hogy erdő nincs a közelben, úgyhogy a fa hatalmas utat kell, hogy megtegyen. Ezért az építkezés annyira drága, hogy nem nagyon éri meg.

A Mynbruje Csarnokához használt köveket egy közeli kőfejtőből lovakkal vontatták a városba. A Csarnokon kívül a három fogadónak, a fürdőháznak, és a Kereskedők Utcájának vannak állandó vagy mozdítható épületszerkezetei. Az olyan mesteremberek, mint a patkolókovácsok, fegyverkovácsok, és egyebek, akiknek nehezen mozdítható a berendezése, állandó épületeket emeltek. Hozzájuk hasonlóan az árusok, szabók, írnokok, és más szolgáltatásokat nyújtóknak is állandó helyet kaptak. Ezeket az épületeket, lakóhelyeket a sátrak közötti – az építés idejekor éppen szabad – területre szorították be, így elhelyezkedésük nem követ szervezett tervet. Az épületek egy része ráadásul csak félig állandó, sokuk fából készült, így könnyedén áthelyezhetőek, ha szükséges.

A város mérete és alaprajza az évszakoktól függően változik, főleg a lovak és más hátasok tenyésztése miatt. Amikor a frissen elválasztott csikók készen állnak az eladásra, a város szinte hullámzik a létrehozott karámoktól, árverési gyűrűktől, és a hatalmas lóvásártól. Muzsikusok, előadók járják az utcákat, és a kocsmák minden órában tömve vannak. Holtszezonban, amikor a törzsek javarészt a síkságokat járják odakint, a néhány magányos épület a hatalmas, üres terület közepén pihen, utazókra várva, akik kitöltik ürességüket.

A főszezonok alatt az utcák ragyogó színekben pompáznak. A nomád törzsek a legjobb munkáikkal nyűgözik le vevőiket, versenytársaikat, és barátaikat. Azok a perzselők, akik zsoldosként, vagy más becsületes munkával keresik kenyerüket, szívesen látott vendégek, amíg elfogadják és betartják a város törvényeit. Egységjeleik és zászlóik még változatosabbá teszik a helyet. Minden kereskedőbódé, minden lacikonyhás verseng a járókelők figyelméért. Hímzett és festett szövetek, élénk színekkel befont kötelek, apró zászlócskák lógnak mindenhol. A nyers falapok, gerendák külsejét befestik, kifaragják, intarziázzák. Semmi sem marad díszítés nélkül. A Throál konzervatívabb területeiről érkezett utazók számára mindez talán túlságosan is sok lehet. A Vorstból származó őröm csak megrázta a fejét, és legszívesebben elhagyta volna a várost, mondván az egész város nem törődik a túléléssel. Mindazonáltal a t’skrangek és szélszerzetek bizonyára otthon éreznék magukat.