A Kék Britan 

A Kereskedők Utcájának keleti végén található, Mynbruje Csarnokához közel. Elsősorban elf ételeket és a helyi fogások elfesített változatát szolgálják fel. A tulajdonosa és főséfje, Zidran Kmed, az egyik legzordabb elf nő, akivel valaha is találkoztam. A bal arcán és kezein végigfutó hegek erősen emlékeztetnek arra az unokatesvéremre, aki egyszer belegabalyodott egy szederbokorba. Mereven visszautasítja, hogy a múltjáról beszéljen és ridegen visszautasítja az őt esetleg vonzónak találó Névadókat.

Szerencsére megsavanyodott hangulata nem terjed ki konyhaművészetére. Étterme a legjobb a városban, mind minőségben, mind előkészítésben. A város sok neves kereskedője és idősebb Kvesztorai rendszeresen itt étkeznek. Az árak magasak, de a tapasztalat és a társaság bőven kárpótol érte.

Egy figyelmeztetés, mondjuk: a Vérelfek jobban teszik, ha elkerülik ezt a helyet. Az utolsót, aki megpróbált asztalhoz ülni, Zidrian saját maga kergette ki az étteremből egy húsvágó bárdot lóbálva a kezében és trágárságokat kiabálva Speretielül. A jelen levő Kvesztorok arra intették őt, hogy bár attól vonja meg szolgáltatásait akitől akarja, de jobban örülnének neki, ha csak szavakkal nyilvánítaná ki véleményét és a húsvágó bárdot a konyhában hagyná.

A Hal jele

A létesítménynek valójában nincs hivatalos Neve, mert tulajdonosa, egy öreg hölgy, úgy tartja, hogy nevet adni egy ilyen üzletnek, csak balszerencsét vonhat maga után. A nomádok egy része úgy tartja, azzal, hogy nevet adnak egy kereskedelmi helynek, odakötik magukat hozzá, ami ellenkezik vándorlási szokásaikkal. Azonban valamiképp az embereknek mégiscsak azonosítaniuk kell az intézményt, ezért a tulajdonosnő - egy táblára - egy élethű, színes, a vízből kiugró halat faragtatott ki, amint éppen visszafordul a víz felé. A helyiek csak közvetetten hivatkoznak a létesítményre, tiszteletben tartva tulajdonosát, és csak úgy emlegetik a helyet, mint a hal jelű bódé.

Ahogy korábban már említettem, az itt felszolgált veroniki egyszerűen csodálatos. Könnyű, ropogós külsejű amit vagy csípős-fűszeres kolbásszal vagy pedig nagyon édes gyümölccsel töltenek meg. Ez a különlegesség igazán megéri a kis bolt felkutatásával járó vesződségeket. A boltocskából csak kevés látszódik az utcán. Belül mindössze hat asztal található, bezsúfolva a nyitott ajtó és a pénztár közé, ahol az öreganyó a tésztát szaggatja. A szomszédság nagy része itt ebédel, ilyenkor asztalt kapni lehetetlen, és a napi bevétel nagy részét is ők adják. Ebédidőben a pletykák megtöltik a kis helyiséget, mivel aki betér ilyenkor siet túladni információin abban a pár percben, míg leadja a rendelését és megkapja egy apró, pirított liszt-tálban az adagját.

A második nap, mikor ott jártam, az öregasszony (akinek nevét azóta se sikerült megtudnom) egy lángoló vonal közepén állt amikor beléptem. Vitapartnere egy obszidiánember volt, kinek kopott és viseltes mágustalárja vonta magára a figyelmemet. Inkább tűnt valamiféle tóban lakó szellemnek, és hogy lehetetlen volt eldönteni, hogy dühös-e vagy nem, zavart-e vagy pedig menni készül. Nem halottam eleget a szóváltásból ahhoz, hogy tudjam miről van szó, mivel a vita hirtelen az obszidiánemberek egyik nyelvváltozatára váltott, amint felfigyeltek rám. Ennek ellenére elkaptam a Horror és a mélység vagy fenék szót, amint a varázstudó a tó felé mutatott. De bárkit kérdeztem erről, nem úgy tűnt mintha tudnák, hogy miről beszélek, vagy csak nem voltak hajlandóak beszélni róla.