A lakosságról

A város lakói nem hívei a szerény megjelenésnek, amit a szállások változatossága is tükröz. Díszes láncokról, kézelőkről lehet felismerni az itt lakókat, amiket nyakban, bokán, csuklón, és derékon viselnek. Fület és más helyeket szúrnak át, hogy ékszereket viselhessenek mindenhol. Minden ujjhoz tartozik legalább egy gyűrű. A ruházat bonyolult mintákat követ, legyen az szőve, festve vagy hímezve. A bőrüket is festik, a tetoválást túl maradandónak, nehezen változtathatónak találják, de a klánjelek, a házassági szimbólumok és még néhány más szimbólum örökre szólnak. Minden kiegészítőt megmunkálnak, megvésnek. Mindez a pompa halálos kísértés a tolvajok számára. Azonban a hangsúly a “halálon” van. A város törvényeit a Dinganni Törvényekből származtatják, amely teljesen intoleráns a tolvajokkal szemben. Alant még írni fogok ezen törvényekkel kapcsolatban.

A népességet az emberek és törpék dominálják, némi ork perzselőkkel, letelepedett mesteremberekkel és kereskedőkkel fűszerezve. Szélszerzetek, trollok, elfek, és obszidiánemberek kevesen vannak, a t’skrangek pedig teljesen hiányoznak. A város túl messze van bármilyen folyótól, talán ez magyarázza a távollétüket.

Nem sokkal érkezésem után körbenéztem a városban, első benyomások után kutatva, amikor egy színesen öltözött idősebb ember nő vörös standjához vont. Felismertem, hogy jövendőmondó, s felkészültem, hogy néhány rézzel szegényebb, viszont néhány homályos utalással a jövőmről gazdagabb leszek.

Helyette ezt mondta: “Tudós vagy”, és cifra, piros-sárga csészékbe öntötte a behozott fekete teát. “A különlegességek és újdonságok úgy vonzanak, mint méhet a virágpor.” Felajánlott egy kis gyümölcskocsonyát, amit hálásan fogadtam el egy korty tea után. Egy egér félelem és az elsüllyedés veszélye nélkül sétálhatott volna át annak felszínén.

“Igen, ez vagyok én” – értettem egyet. “Mi mást tudsz még mondani?” 

Félresöpört egy eltévedt ősz hajtincset ráncos arcáról az ékszerekkel díszített reumás kezével, s olyan pillantással nézett rám, ami bizonyára százakat vett rá, hogy az erszényükért nyúljanak abban a biztos tudatban, hogy ez a valaki mindent el tud mondani, mindent előre lát, minden veszélyre képes figyelmeztetni, és a legszerencsésebb jövőbe vezet. Nem mozdultam, de végigfutott a hideg a hátamon.

„A vörös zászló biztonságot hoz,” – mormolta, hangja mélyebb lett, durvább, talán visszhangzott is. „A sárga zászló fájdalmat hoz, de egyben tudást is. Nem most döntesz, csak miután eldobtad a köveket. Látni fogod az Arany Szigetet magát, és visszatérsz Throálba, mielőtt meghalsz. Vigyázz a sárkány szárnyaival, és vezessen sólyom szeme.”

Hátradőlt, kortyolta a teából, majd kezét a fületlen csésze köré kulcsolta melegségért, és megajándékozott egy majdnem fogatlan vigyorral. „És ha továbbmész ezen az utcán a legszélső sátorig, amin kék és sárga csíkok futnak, majd ott balra fordulsz, és meg sem állsz addig a standing, amin egy hal embléma van, akkor nagyszerű élményben lesz részed. Az unokatestvérem készíti a legjobb veronikit a síkságon.”

Erre mosolyognom kellett. Beszélt még röviden a város egyéb látványosságairól, majd megfizettem szolgálatait és továbbálltam. Ami a többi meglátásait illeti, nem tudok állást foglalni, de egy biztos, a felszolgált veroniki kiváló volt. És igaz ami igaz, próbálok nem ítélkezni a látottak alapján, hogy mindent igazságosan írhassak meg. És a Thérai Háborúban egy katapultos szakaszban szolgáltam. Elgondolkodtató, igen elgondolkodtató.